A régi hiedelem attól erős, hogy régóta hordozod – nem attól, hogy igaz.
Egy egyéni családállítás folyamán a kliensem kicsit félve hozakodott elő a gondolattal, miszerint ő csak egy „besikerült” gyermek.
Nem nagy matemaka kiszámítani, hogy nem várt gyermek volt, hiszen a házassági évforduló és a születése napja nem teszi ki egy terhesség időtartamát. Gondolataiban már tinédzserkorban felrémlett, majd bizonyítást nyert a számok által a gondolat, hogy szülei talán össze sem házasodnak, ha ő nem érkezik meg. Csak ez lehetett a magyarázat arra is, hogy nagyon korán elváltak, édesapja alkoholista volt már akkor is, és gyér emlékképei csak a veszekedéseket, a boldogtalanságot idézik.
Amikor megkérdeztem, milyen érzés ezt hordozni, szinte ömlöttek belőle a szavak:
- szégyen,
- félelem,
- kudarc,
- meg nem valósult álmok,
- teher.
Ez vagyok én.
Ez kötődik hozzám.
Ötven éven át abban a hitben élt, hogy miatta házasodtak, maradtak együtt a szülei, de ő nem váltotta be a reményeket, és ez váláshoz vezetett. Így apja alkoholizmusa, anyja boldogtalansága, az hogy több állásban kellett dolgoznia a megélhetésért, valahogyan az ő terhe is. Sőt, leginkább ő az okozója annak.
Pedig egy gyermek nem felelős azért, ami két felnőtt között történik.
Senki sem születik alkoholistának.
Soha nem láttam még kétéves alkoholistákat, de azt hiszem, még a tízéves is ritkának számít.
Az, hogy az édesapja az alkoholba menekült, a történet, ami a szülei között lejátszódott, nem bizonyíték arra, hogy ő tehernek született.
Viszont jó indíték arra, hogy hol áldozatnak, hol tehernek érezze magát. S bizony ezek, a környezettől függően élednek fel belül, s fárasztóvá, kimerítővé válik a hétköznapi élet is az áldozat és a tettes állandó rivalizálása által.
A családállításban világosan látszott, hogy a szülei közel álltak egymáshoz. Ez egészen más volt, mint amit ő egész életében érzékelt szülei házasságából. Ráadásul egyikőjüknek sem lett új házassága, de még tartós kapcsolata sem, pedig több, mint negyvenöt évről beszélünk.
Megkérdeztem tőle, próbált-e már másképp gondolni a saját érkezésére.
Például úgy, hogy ő szerelemből fogant. Hogy bár nem biztos, hogy tervezték őt, mégis megszülethetett, mert a sorsnak volt vele terve. Hogy az érkezése nem egy hiba volt, hanem zöld út az élethez. Hogy a sors ajándéknak küldte őt a két személy szerelmének zálogául. Hiszen a szülei fiatalok voltak, valamiért egymásra találtak, és nem döntöttek az abortusz mellett, – ami akkor már lehetséges volt,- hanem az oltár elé vonultak családi támogatással, szerető nagyszülőkkel.
Felcsillant a szeme.
„Erre így még sosem gondoltam…” – mondta olyan önfeledt mosollyal, ahogyan korábban még nem láttam.
Nem attól változott meg egy pillanat alatt a múltja, hogy szebbre festettük. Hanem attól, hogy a régi magyarázat – „én vagyok a teher, miattam romlott el minden” – végre nem maradt az egyetlen lehetséges igazság. Végre volt döntési lehetőség. döntés, hogy tettes leszel vagy áldozat?
De tovább kell mennünk, mert egyik sem helyes választás.
S bizony ezek, a környezettől függően élednek fel belül, s fárasztóvá, kimerítővé válik a hétköznapi élet is az áldozat és a tettes állandó rivalizálása által.
Van, hogy olykor csak meg kell törölnünk a szemüvegedet, hogy jobban lássunk, vagy feljebb kell menjünk a hegyre, hogy lássuk, hirtelen bozóttűz ütött ki, vagy emberek tüzet raktak, hogy körbetáncolják azt, és főzzenek a parázson, ami marad utána.
Így megyünk fel közösen a saját hegyünkre, hogy más szemszögből ránézhessünk a saját sorsunkra. Emelkedett helyzetbe kerülünk.
Ez tud minket segíteni abban, hogy a harag szürke lepedékét letöröljük a szemüvegünkről. Persze ezután fontos az is, hogy el tudjuk fogadni azt, amiért elvesztegettük a sok évet, amikor szerethettünk volna. Megbocsássunk másoknak, s utána magunknak is. Mert semmi nem elvesztegetett, ha tudunk belőle tanulni.
Ezért fontos egy kísérő szakember, aki figyeli ezeket a belül zajló folyamatokat.
Hiszen, ha gyermekként beégettődött az elmédbe bármilyen gondolat, azt később is magaddal viszed a kapcsolataidba.
Itt például úgy jelent meg, hogy kliensem előre kimenekül a kapcsolataiból, mielőtt a másik elhagyná.
Ilyenkor azt mondjuk: – „Ilyen a természetem”, – miközben valójában vágysz a közelségre, csak nem érzed magad biztonságban.
Nem a másik miatt.
Magad miatt.
Ilyenkor nem az a feladat, hogy erőből túllépjünk rajta.
Hanem hogy valaki melletted legyen, aki segít nekünk ránézni arra, melyik régi történet beszél belőlem, és mi az, ami valóban az enyém.
Én az a kísérő vagyok, aki nem előtted megy.
Hagyom, hogy lásd az utat, nem takarom ki előtted.
Melletted vagyok, vagy olykor mögötted, hogy irányba állítsalak, vagy egy kicsit megindítsalak.
Te mondod, merre menjünk!
Én nem az utat figyelem, hanem téged.
Arra figyelek, ami benned zajlik.
Mit érzel?
Nem vagy teher attól, hogy egy régi családi történet súlyát cipelted.
S ahogy anno az Európa kiadó énekelte: „Tettes sem vagy, sem áldozat…”
Csak te kellessz, hogy ez a pozitív változás benned is megszülessen.
